Feltehető, hogy honfoglaló elődeink a vándorlásuk során kecskét is magukkal hoztak és az itt élő népek kecskéivel történő keresztezéséből alakult ki az őshonos kecskénk. Parlaginak nevezik, hiszen nem céltudatos tenyésztői munka eredményeképpen jött létre.

A kecsketenyésztésre sokáig rányomta bélyegét az előítélet, a kecsketartást korlátozó rendszabályok. A 18. században törvénybe foglalták, hogy csak szegény ember tarthat kecskét, vagy az, aki egészségileg rá van szorulva a kecsketej jótékony hatására. Ezért nevezték a szegény ember tehenének. A törvényi tiltásnak az oka valószínűleg a kecske rendkívüli falánkságában keresendő, hiszen minden növényi eredetű táplálékot megeszik, és ha nagyon elszaporodik, rendkívüli károkat okozhat. (Növendék erdőkben kifejezetten tiltották a legeltetést.) Viszont szaporaságának köszönhető, hogy a szegényebb rétegek is rendszeresen jutottak nagy mennyiségű húshoz.

A parlagi kecske nemesítése Kovárzik Károly nevéhez fűződik, aki 1915-ben Szilágysomlyón, Szentmártonkátán és Nyárasladányon hozott létre törzstenyészetet, de ezeket a kedvezőtlen gazdasági környezet miatt három év múlva felszámolták. Majd 1943-ban Fáy András Kőkúton és Óhaton az állami uradalmakban hozott létre tenyészeteket, amelyek hasonló sorsra jutottak. 1970-es években néhány mezőgazdasági üzem a magyar parlagi kecskék és import bakok keresztezésével próbálta a nagyüzemi kecsketenyésztést meghonosítani, de a 80-as években felszámolták állományukat. Ma a Kecsketenyésztők és Nemesítők Országos Egyesülete végzi a magyar kecske nemesítését és tenyésztését. Állományának létszáma rendkívül lecsökkent, ma alig néhány százra tehető.

Bár hivatalos tájfajták nem alakultak ki, különbséget tettek a különböző tájak jellemző típusai között. Az Alföldön a fehér színű, suta típust kedvelték, északabbra a szarvalt változat terjedt el. A hegyvidékekre a tarka, nagyobb testű kecske volt a jellemző.

A parlagi kecske egyik típusa a magyar tincses kecskefajta, amely nevét onnan kapta, hogy a Kárpát-medencében háziasított kecske köztakarójának felszőreit nem köti össze fátyol és kötőszál, így a hosszú szőrszálak tincseket képeznek. Ma már csak eldugott helyeken bukkan fel olykor egy-egy példánya.

Az őshonos kecske tejtermelése szélsőséges értékek között változik, a laktációs időszakban 300-500 l lehet. Szilárd szervezetű, jó alkalmazkodó képességű. Hazánkban elterjedtebb a nemesített magyar kecske, amely szerény viszonyok között is jelentős mennyiségű tejet termel.


A kecsketartás hazai története a tiltások és a szabályozások története volt. Először különböző területekről tiltották ki a kecskét, míg a XVIII. század végén törvénybe foglalták, hogy csak szegény ember tarthat kecskét és az, aki egészségileg rá van szorulva. A XVII. század végére a magyarországi állomány elérte a 270 ezer darabot, 1885-ben már csak 17 317 példányt számláltak, a jelenlegi állomány is csak 20 000 körüli. Mivel a kecske olyan növényeket is hasznosít, amelyek mások számára veszedelmesek (kutyatej, citromfű, zsálya, godirc, bürök stb.), a kecsketejben háromszor annyi a vastartalom, mint a tehénében. Amíg a szarvasmarha testsúlyának kb. hatszoros mennyiségét termeli meg tejben, addig a kecske 10-12-szeresét. A kecskehús fehérjetartalma magasabb, mint a birkáé, a kalóriatartalma viszont alacsonyabb. Bár a magyar tincses nem tartozik ősi állataink közé,

Szűcs László Zsolt így nyilatkozik róla:
“Ez a fajta nemzeti örökségünk és okvetlenül meg kell tartani”.

Forrás: Őseink Hagyatékai, Örökségünk