Emlékversek

BÚCSÚZIK A NYÁR

Megroskadt táj kezdődik szeptemberben,
még él a nyár, de már
virágait szétszórta a szélben,
tékozolta eleget magát
a kárhozatban, az üdvösségben.
Alkonyodik. A nyár búcsúzik most,
tarisznyáját vállára veti, távozik.
Nem szomorú. Bús csak a parti fűz,
vízbe meríti karjait,
átöleli a tó remegő fodrait.
Ne félj, mondja a tónak,
vigyáztam rád egy nyáron át, most
együtt őszülünk. És itt maradnak
emlékeinkben a nyár csodái velünk.
Alkonyodik. A horgász is indul hazafelé,
a vödrében hit és remény,
halat nem fogott szegény.
Játszanak még a gyerekek a parton,
a szívükben óriás szabadság,
a nyártól kapták, őrzik, hogy elegendő
vígságban teljen az esztendő.
Legyünk mi is vidámak itt
az ősz is szép, a homlokán
gyümölcskoszorú virít.

Legyünk vidámak,
amikor a nyár

eddigi életétől elbúcsúzik.

2014 augusztus 29

 

AZ IRODALOM ÁTJÁRHATÓSÁGA

(Emlékezés egy határátkelésre)

 

Van úgy, hogy nagyon  nagyon

nehéz a körvonalak összeillesztése.

Nyelvtájak, stílustájak örülnek

önnön emléküknek,

amit megőriz a városi-falusi

könyvtárak polca.

Ámde szomorkodnak is, mert

nem juthatnak el a határon túlra.

Amíg az utasok órákig fáznak,

vámosok ügyelnek, táskákban,

zsebekben kotorásznak,

nehogy megbújjon bennük

az esszé, a vers,

nehogy átlebbenjen egy metafora,

egy megszemélyesítés  a határon túlra.

Irodalmárok gondja.

Mi csak megemlítjük,

hogy lett volna tán

jobb alkalom a sajnálkozásra,

ezt sajnálunk úgy igazán,

tudván hogy az eszmék

tárházában az ember

magában bízni nem mer,

mások gondolataiban kutakodik, amíg

a reménye teljesen megfogyatkozik.

A kritikus is mit tehet?

Az ő öröme egészen ritka.

És félő, hogy örökre

bezárul az irodalmi átjárhatóság titka.

 

2014  július

 

A DOMBOK HAJLATÁBAN

A dombok hajlatában

lopakodik az ősz.

Látod? Látod?

Tarka batyujával

lopakodik az ősz.

 

Veled voltam a nyárban,

a dombok tetején.

Emlékszel? Emlékszel?

Fürödtünk a napsugárban

a dombok tetején.

 

Most indulunk,

a nyártól búcsúzunk.

Együtt? Együtt?

A dombok lejtőjén

a  nyártól búcsúzunk.

 

Jöjj tovább velem

völgyben,  réteken,

együtt, együtt.

Így lesz jó nekünk,

a völgyben,  réteken,

mindenütt.

 

HALÁLRÓL

A haláltól- megrendülés

segít neked megérteni az életet.

Nem a halál a rettenetes,

hanem az elherdált életek.

A halál egy átjáró csupán, remény,

hogy lesz egy szebb jövő,

boldogabb pihenő,

igazabb költemény.

Akit szerettél itt e földön,

ha búcsúzott is, veled marad,

barátsággal,

mindent megértő mosolyával

az emlékekben ő majd feléd jön.

Fogadd így el őt,

ki már tenálad jobban

tudja, hogy odaát

milyen öröm van.

A boldogságért küzdünk itt,

s milyen rövid a földi gyönyör!

Aki elmegy, mindennél

nagyobb örömöt örököl.

Nem bántják többé földi kínok,

egyszerűek az égben a dolgok,

a segítség közel.

Mindent lát, aki ott van.

Saját és mások vétkeit

úgy oldozza fel, mint aki érti,

az embert a sorsa miért kísérti.

Amíg a földön járunk,

tanulók vagyunk egy iskolapadban.

Ha elmúltunk, mindent kibírunk,

kinyílik szemünk.

Magunknak, és másoknak is

tanítói leszünk.

 

 

 

AKKOR

 

Majd ha talpig fehérben állnak a fák.

Megjavul minden elrontott szerkezet.

Majd, ha felfedi titkait  az élet,

mert új életbe vált.

Akkor elérhető lesz minden

titkos gondolat,

s leveti gyászruháját az emlékezet.

 

ANYÁM KERTJE

 

Anyám volt, vidám, fiatal,

ajkáról úgy röppent a dal,

mint lepke röppen a virágon,

örömre gyulladva akárhol

kedvére munkálkodhatott.

A szőlőskertek zsenge zöldje

várta tőle a holnapot.

Ha megjelent  hajnali kedvvel

kisarjadt növények között,

fellélegeztek a palánták,

gyomos kedvük elköltözött,

s a fényre tárulkozva várták

az éltető, csodás  napot.

Az emlék jár most már csak némán

az elhagyott bokrok között.

Elborulva, csüggedten, bénán

kószál a kedv,  mely röpködött,

vidám pillangó, minden nyáron

ezen a pusztává lett tájon,

ahol anyám keze nyomán

virult a kert, és  szaporán

ért a gyümölcs. De messze kellett

hagyni a kertet, és a kedvet!

Mennyire hihetetlen árván

maradt a ház, mit körbejárván

keresek  drága nyomokat.

S nem találok már mást soha:

fájó emléket,  gyomokat.

 

1988

 

AKI VISSZAJÁR

(más példázat a tékozló fiúról)

 

Atyák haragjától menekül a világ…

Áldd meg Istenem, azt, ki visszajár.

Meghajolnak felettük az ágak,

sírva köszönnek a délutánnak,

de visszajárnak, de visszajárnak.

 

Fejük felett holló köröz,

emlékeikben börtönök.

De visszajárnak,

bízva anyában,virágban,

jelen kellene lenni

ebben az édes bizakodásban.

 

Atyák haragja elől

fut, menekül a világ.

A visszajáró bizakodókat

szenteljétek meg mosolyotokkal

világot védő édesanyák.

 

ALKONY

 

Körbejár a folyó a szigeten.

Átúsztam már sekély vizét,

milyen kedvesen feszült a tenyeremen !

Most bőröm bizsereg az emlék alatt,

valami sugarak

indultak a napból.

Nem érzékelem, de hiszem:

megérkeztek a bőröm alá.

A csalódások korát nem akarom.

Ne legyen többé sugártalan,

napot sem hívő alkonyom.

 

 

APÁM

 

Szegény apám! Sok útja volt,

vágyak fűtötték hasztalan,

s bár a haja egyre fakult,

de ő nem lett vigasztalan.

 

Kereste egyre létformáját,

kohók mellett, és kőtörőkben,

míg a szemében gyűlt a könny,

és gyűlt a por a tüdejében.

 

A szívében meg gyűlt a vágy,

Újabb, s újabb utakra lépni,

a tudás fájának gyümölcsét

eszméletvesztésig: letépni.

 

És ez lett büszkeséged, s veszted,

drága, jóemlékű apám.

Mind magasabbra nőtt a fa,

s mind messzebb a gyümölcs a fán.

 

Vagy csak te lettél egyre kisebb,

mint ahogy silányul a fa,

amíg a lángja nagyot lobban,

végül is üszök lesz maga.

 

S így vágyakkal teli szíved

nem győzött porral telt tüdődön.

Mit érdemes hát gyűjteni?

Magamban nézlek, s eltűnődöm.

 

 

A KÖZÖNY SZONETTJE

 

Ne várd a fényt. A múzsák elhallgattak,

a tündérek bicegve elsiettek.

Mosolyodat még tükrözi az ablak,

de kertjeidben már nagyon hideg lett.

 

Ettől se fázol. Távol  látomások

megvakult filmje többé nem pereg.

Emléket írsz egy iskolásfüzetbe,

a toll a kézben még meg sem remeg.

 

Vasárnap van. Olyan nap, mint a másik.

Áhítatok útjára nem találsz.

Egy almába a fogad belevásik,

 

s nem jut eszedbe ellenség, barát,

hinnéd, hogy gondod a szabadság gondja,

de fogoly lettél: közönyödnek fogja.

 

1992

 

ÁLMOK

 

Szépeket álmodtam régen

Őszről, tavaszról, nyárról, télről.

Avar vonta be az őszi ösvényt,

s cipőnk orrát, ahol megálltunk.

Nevetve versenyeztünk,

ki tud több gesztenyét gyűjteni.

Nem voltunk akkor messze

a fáradt szemű naptól.

Tavasszal ugyanott

párolgott a föld,

s mohón itta be a napnak

rég várt melegét

s pazarolta

korán-meztelen talpaimra.

Egy ósdi fatemplom falán

(ma már műemlék csupán)

megcsillant a fény,

s a dombról lefutva

átugrottam a vizeket.

Olykor a karjaidba kaptál éppen.

Forrón perzselt már a nyár, mikor

megmutattad, hol hűvös az erdő,

és hol hallatszik legszebben

az alkonyi tücsökzene.

(míg odaértünk, elnyelt a kanyar)

A tél mindig a tavasz ígérete volt,

vágyva lestük, hogy olvad már a hó

szánkázó-nevető gyerekek talpai alatt.

(Meredek volt akkor a domb).

Most nyár van, de a téli napok

ízét érzem én.

 

1968 augusztus 6

 

CSATAKOS ÁLOM

Ennyi maradt: néha kis pihenés,

pedig még mindig remeg a láb,

nappalok útján menni tovább,

várni hullámok kisimulását.

 

Ennyi maradt: jó kis beszélgetés

a szomszéddal, mert most már van időnk,

emlékezni az esküvőnk

valamikor, egy ősz derekán.

 

Ennyi maradt: csatakos álom,

de hátha mégis megfürdenek a lovak,

keresztvízbe mártják a tomporukat,

s a boldogság végre megszületik.

 

DILEMMA

Mit tehetnék ? Keményen odamondjak ?

Vagy ellágyuljak kosztolányisan ?

Hiszen tudom, nem bánnák már sokan,

jövőm sem lenne, csak a múltam égne,

 

fényt szórón a sötétség egére,

akkor már senki nem lenne a mában,

csak fénykoszorú a hold udvarában,

vagy sugárkéve a nap koronáján,

 

vagy a szépséges szövetség-szivárvány,

vagy égi pávák tollában a színek,

nem rikítók, csak halványan szelídek,

 

és elfelednék minden tévedésem,

esküvő-emlék lenne temetésem,

és termés nőne a remény-vetésen.

 

1992

 

EZ ITT EGY IGAZI VIRÁG

(Balla Zsófinak)

 

Ez itt egy igazi virág,

a nyár illatát őrzi még,

királyi illat, csodaláng,

utánozza a szív hevét.

 

Megfordulhat az útirány,

a négylevelű itt terem,

barátném, neked téptem én,

ha nem csal emlékezetem

 

Romokban a művésztelep,

Plakettek színe megfakult,

Őrzöd-e a négylevelűt,

Szívedben, hol a béke dúlt?

 

1992

 

 

Enyém a föld

(TÁJKÉP EGYSZERŰ VERSBEN)

 

A szürke aszfalt mellett a barna föld

nyújtózik a kukoricás karjában,

odébb az erdő csodazöld,

emitt – jegenye áll magában.

 

Az út mellett egy földhalom,

a bujdosó nép odahordta,

amikor hírét vette, hogy

közeledik a tatárhorda.

 

Gyermeket nemzett és nevelt,

megbújva földvár üregében,

tűz martaléka lett a háza,

mégis megélt gombán, gyökéren.

 

Nem kísérti ma már az emlék,

csak azt, ki búsan utazik,

kerek harasztos közepében

rég-halottról szól a kuvik.

 

A szürke aszfalt mellett a barna föld,

a föld, odébb már csupa zöld,

a föld – rejtőző életeknek,

a föld – annak, kit eltemetnek…

 

Enyém a föld, tiéd a föld.

2009 augusztus 10

 

 

ÉRTETLEN  VERS

Elszállt a fenyves illata,

eltűnt az emlék képe.

Ezután hontalan leszek,

háborúzó béke.

 

Ezután nyomtalan leszek,

akár a téli álom,

kihunyt a fény, és megjelent

a boldogtalanságom.

 

Várok nem ígért jövőt,

soha be nem toppan,

a vágyaimat nem leli,

a hitem beleroppan.

 

Értetlen vers az életem,

éjféltáji hajnal,

ha átvészeltem, megleszek

valahogy már magammal.

 

Szétszórom az igazam,

mindenkinek jusson,

semmi terve senkinek

zátonyra ne fusson.

 

Csendes lámpás integet,

hát ez mégis fényes,

a furcsa sors, ha kinevet,

ne félj, ez nem veszélyes.

 

Klotildliget, 1997 január

 

 

FÜGGETLENEK FÜGGŐSÉGE

 

Jaj, valami tévedésben

ide jöttünk, ide lettünk,

jaj, valami vigasztalan

vidámságban álltunk, mentünk,

felfénylett az útnak pora,

sötétültek véredények,

függetlenül függőségben

visszahangozott elmúlt ének.

Csüggeteg a csüggedésből

szót kiáltott messzeségbe,

limes-lomos révületből

felfigyeltünk romzenére.

Jaj, mikor a virágok is

vérehullón görnyedeznek,

soha már nem illatoznak,

emlékeik fénygerezdek.

Elvonulunk árvaságba,

simogató  anyák öle,

kidob-eldob, hangja ritkul,

felüvöltő fülemüle.

Jók és rosszak egytitokban

megszületnek, látnak, fáznak,

nem kesergőn, kísértőn csak,

mint megannyi vakon-látnok.

Tévedések záporában

nap vigasztal, ima lebben,

függetlenül függőségben

könny tolakszik fénygerezden.

 

1995

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

One thought on “Emlékversek

  1. Kiss Mária Katalin Post authorReply

    Radnóti

    A dimbes-dombos tájon körbenézve
    elréved most a költő, nincs emléke…
    csak jelene van, szürke füst-idő,
    és nem ismeri meg, ki szembe jő.

    Vajon milyen jövőkép illan el,
    hol véres a virág, s a visszhang nem felel?
    Hiába fű, fa, hiába intenek,
    halálba kulcsolódnak a kezek.

    Nem szaggatják már gyümölcsét a létnek,
    a félelemben elalélt a lélek.
    Pusztult vidéket lát, ki arra jár,
    a dombok alján megkövült madár.

    Honnan hová? Már nincsen saját lépte,
    kiszabta útját, aki járásra kérte.
    Kérte, de inkább űzte, lódította,
    azt ki a világ minden titkát tudta.

    Világíts, lélek! Sorsod példa lett,
    hogy senki ne veszítsen hitet,
    hogy helytállásban éljünk már csak itt,
    megvalósítva Isten álmait.

    2007-8 ???????

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.