Oktatás vs. nevelés

 A hatezer évvel ezelőtti sumér templomiskolák óta nagyot változott a világ. Az oktatás és a nevelés – hihetetlen mennyiségű tudást és tapasztalatot felhalmozva – az idők folyamán tudománnyá, művészetté és hivatássá emelkedett. Az oktatás, mint intézményesített tudás/információ átadás, és a nevelés, mint célzott viselkedés-befolyásolás, mint gyűjtőfunkciók megmaradtak, ugyanakkor minden más bennük és körülöttük a felismerhetetlenségig megváltozott.

Akkora és olyan irányú a változás, hogy azt már joggal nevezhetjük fejlődésnek is. Ugyanakkor a társadalmi- és az iskolarendszer változások összhangja világméretekben megbomlott: az iskola évezredekig tartóan megőrző, kumuláló, reproduktív jellege mára preventív, csaknem prognosztikai jelleget öltött. A valóság a róla szóló tanítás előtt kezdett járni. Valaha egy órásmester dinasztiában nemzedékről nemzedékre szállt a tudás és tapasztalat – és ebbe bőven belefértek a kor kisebb-nagyobb technológiai újdonságai is –, míg ma egy jó informatikatanár az aktuális internetes tapasztalatait is bele kell vegye a napi „anyagba”, és biztosan nem tudja hónapokig maradandó tudástőkével elbocsátani a „nebulóit”; ehhez meg kellene állítania az időt.

Nem csoda, hogy a lexikalitás kontra készségfejlesztés vitában az utóbbinak áll a zászló. Nem csoda, hogy az esélyegyenlőség és az élethosszig tartó tanulás alapelveit ma már szinte senki nem vitatja, sőt a – nálunk és körülöttünk mára kialakult – értékzűrzavarban a nevelés témája valahogyan „el is kopott” az oktatás mellől. Talán mert míg az oktatás inkább tűnik tény- és tárgyszerű racionalitásnak, addig a nevelésnek már komoly ideológiai és politikai tartalma és kockázata van.

Mindenesetre érdemes újra végignézni az évezredes társadalmi harcok színterein, ezúttal egy nem túl régi – a múlt század hetvenes éveiben született – lélektani irányzat, az alapító Ken Wilber amerikai pszichológus nevével fémjelzett integálpszichológia modelljén keresztül.

Wilber – és más tudósok szerint is (Graves, Don Beck, Richard Dawkins, Arthur Koestler, Csíkszentmihályi Mihály) – a tudat átörökítésének jelenségeit igen termékeny módon értelmezhetjük az anyag DNS-másolódásának mintájára, a gének helyett a mimetikus (utánzó/imitáló/hasonlító) gének vagy „MÉM”-ek fogalmát bevezetve. Amikor oktatunk és/vagy nevelünk, tudatosan vagy tudattalanul észlelhető kisebb-nagyobb információcsomagok formájában adjuk át tudat- és érzelemtartalmainkat másoknak. Történelmileg így „öröklődnek” az ismeretek, a tapasztalatok, a teóriák, a világnézetek, a vallások, az előítéletek nemzedékről nemzedékre egyéni formában (család) és szervezetten (iskolák). Így jönnek létre civilizációk, fejlődnek, hatnak egymásra, változnak, majd halnak el végleg.

Lássuk, Ken Wilber szerint mit is adtunk át egymásnak az év-tízezredek során:

  • Az első szinten legelőször a „Túlélő Én”-ünket, a táplálkozás, szaporodás és túlélés ösztönösnél alig magasabb szintű „gyíkagy” mintáit.
  • Ezt követte második szinten a „Törzsi Mi”, amelyben a tradícionális-szakrális klán-lét hogyanját örökítettük.
  • A harmadik, az „Erő Én” szintjén az agresszív, önző, azonnali vágykielégítő, harcos én jelent meg; amely birodalmi vezéreszmévé válva a mindenáron való hódítás (birodalmi, gyarmatosító, majd világháborús imperializmus és mindennemű diktatúrák) fő drájvja.
  • A negyedik szinten következik az „Igazi Mi; a Lojalitás és a Szervilitás”, mintakövetés a rendben, a stabilitásban, a tekintélyelvű hierarchikus engedelmességben; hősiesség, vallásosság, önfeláldozás a nemzetért.
  • Az ötödik a „Stratéga Én” szintje, a független és autonóm gondolkodásra törekvésé, ahol – már felismerve és elismerve, hogy a mienkétől eltérő hitrendszerek is létezhetnek a világon – nyerésre játszva éljük az életünket.
  • A hatodik szinten megjelenik a „Közösségi Mi”, amelyben felfedezzük és elfogadjuk saját magunk és mások belső lényét, szubjektív emberi valóságát, és egyetértésen alapuló döntéshozatalra törekszünk, a társadalmi erőforrások egyenlő elosztásával.
  • A hetedik, az „Integrált Én” szintjén szervezett és intuitív módon igyekszünk megtalálni az egymással ütköző egyéni és csoportos „igazságok” természetes és működőképes elegyét, segítjük önmagunk és mások önmegvalósítását,
  • Míg a nyolcadik a „Holisztikus Én” szintjén mindez a társadalom gyakorlatává válik.

Ha mindennek történelmi realizációját keressük – csak Kis-Magyarországon és csak a legutóbbi időkben –, akkor azt látjuk, hogy ebben a mi stadion-társadalomunkban több mint száz éve jönnek-mennek a különböző futballcsapatok, az edzők és a szponzorok, mi pedig – ha éppen nem értük és helyettük dolgozunk – akkor ülünk a lelátón és lelkesen szurkolunk hol az egyik, hol a másik csapatnak. A sor: Kun Béla, Horthy, Szálasi, Rákosi, Kádár, Antall, Boross Péter, Horn Gyula, Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai, Orbán. Néha az ország egyik fele játszott-játszik a másik fele ellen, de olykor nem is volt másik csapat. Mert ahogyan az Írószövetség egykori elnöke, Darvas József mondta a Kádár-kor kellős közepén: „nekünk önmagunk ellenzékének kell lennünk”.

Megdöbbentő látni, hogy miközben ez a nép az elmúlt 100 évben a „hívők” (Igazi Mi – Lojalitás, Szervilitás) négyes szintjéről – egyre inkább „megfertőzve” az ötös, „Stratéga Én” szintűek függetlenségre törekvésével – általában (átlagosan) „négy és feledik” szintűvé vált, addig ma – és az elmúlt száz évben szinte mindig – hármas agresszivitású „Erő Én” vezetői vannak. Egy magasabb népi lelkiségű országot tehát történelmi idő óta az őket mélyen alulmúlók vezetnek. Ráadásul az utóbbi 10 évben itthonról elüldözött-elmenekült több mint 600 ezer honfitársunk – épp e reakciójukból sejthetően – a személyes függetlenség magasabb szintjén állók. Maradék önmagunkban tehát inkább „lefelé igazodunk”, miközben ahhoz, hogy Magyarország lakói egy békésen fejlődő közösségként ne elpazarolják, elzavarják, hanem használják és kamatoztassák a mindenütt közöttünk lévő és megnyilvánulni akaró emberi tudást, kreativitást, tapasztalatot, jószándékot, a wilberi létra hatodik, a „Közösségi Mi” fokára kellene emelkednünk legalább, országunk vezetőinek pedig feltétlenül.

De hogyan is kerülnek mindezek a gondolatok egy oktatásről és nevelésről szóló általános gondolatsor kellős közepébe?

Úgy, hogy a saját és a világ oktatás-nevelés kutatói által alkotott hihetetlen szakmai, módszertani, emberi gazdagság mellett (Waldorf, Sommerhill, Montessori, stb.) a magyar jelenkorunk degradáló, minőségrontó, uniformizáló tendenciáira (tanköteles kor leszállítása, a tanszabadság drasztikus korlátozása, a középiskolai képzési szintek leszállítása, stb.) válaszul az alapcélokkal kapcsolatos kérdésekre is jó válaszokat kell adnunk. Hogy mire tanítsuk, mire neveljük, „miféle MÉM-ekkel lássuk el” az új nemzedéket. És akár tetszik, akár nem, ez már nem csupán szakma, hanem – jelenünket és jövőnket alapvetően meghatározó közös ügyünkként – maga a politika.

Úgy gondolom, hogy az oktatás és nevelés fejlesztésének országos, stratégiai elveit mindezek alapján érdemes meghatározni.

Úgy gondolom, hogy az ország hatékony működéséhez leginkább a felesleges – és különböző érdekcsoportok által jelenleg is folyamatosan szított – feszültségek, konfliktusok megszüntetésére van szükség (indokolatlan félelemkeltés, ellenségkép, csoportbélyegek, harci jelszavak, stb.). Nem közös világnézet kell – legyen az egyéni hit valóban magánügy –, hanem az együttműködéshez szükséges értékminimum/nemzeti minimum megfogalmazása, közbeszédbe emelése, széles körű, nyilvános megtárgyalása, elfogadása és alkalmazása. Az ezen túlmenő kérdésekben pedig a magunkétól eltérő álláspontok tisztelete, elfogadása, általános szolidaritás és empátia. (Az agresszió hármas wilberi szintje helyett legalább hatos.)

Úgy gondolom, mind az oktatásnak, mind a nevelésnek az egyéni boldogulás és a hatékony, társadalmi együttműködés szellemi és lelki nyersanyagát kell átadnia. Az eddigi, klasszikus természet-tudományos (fizika, kémia, biológia, matematika) és humán, történelmi, művészeti, művészettörténeti ismereteken túl olyan a mindennapi gyakorlatban is segítséget nyújtó

  • pszichológiai, szociológiai ismeretekre, az emberi kapcsolatokban, az emberi együttélésben eligazító modellekre, módszerekre (pl. tranzakcionális pszichológia a „szülő-felnőtt-gyerek kommunikáció berni modelljével, az integrálpszichológia és spiráldinamika Wilber egyéni és társadalmi létrájával, Gordon-módszer, NLP),
  • jogi és jogérvényesítési ismeretekre (mindennapi közhatalmunk rendszere, intézményei és ügyeink intézése, állampolgári jogaink és azok érvényesítésének, megvédésének eszközei, stb.),
  • pénzügy-gazdálkodási, életvezetési ismeretekre – hogy például még egyszer ne fordulhasson elő a devizahitel-csapdához hasonló társadalmi katasztrófa, illetve az új generációval is osszuk meg a devizahitel csalás történetének és leleplezésének eseményeit és tanulságait,
  • informatika-hálózatépítési, közösségi média használati, kommunikációs ismeretekre – talán ez segítheti hozzá a fiatalokat leginkább az egyéni és hivatásbeli fontos készségek megszerzéséhez –

van szükség.

És mindezeket az ismereteket a már régóta létező alternatív oktatás eszközeivel eljuttatni az iskolásokhoz; tehát nem passzív előadások, padban ülőknek szóló „hegyibeszédek” formájában, hanem minél több esettanulmánnyal, esetjátékokkal, kooperatív csoportmunkával és bármilyen más módszerrel, amely megtöri a jelenkor versengés centrikusságát, és az együttműködés alapú közösségi lét élményét közvetíti.

„Minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel” – hangzik a Széchenyi Istvánnak tulajdonított mondás. És valóban elgondolkodtató általános nemzeti naivitásunk, amellyel – legalábbis az elmúlt 100 év folyamán – olyan MÉM-ek szerint cselekedtünk, amelyek szinte kizárólag rosszabbik létváltozatainkat támogatták. Az elmúlt években például mi, személyesen (bár közvetve) támogattuk egy olyan választási rendszer létrejöttét,

  • amelyben a képviselők nem a választóiknak, hanem a pártjuknak tartoznak felelősséggel,
  • amelyben a képviselők nem egészen felének megválasztásával kétharmados parlamenti többséget lehet elérni,
  • amelyben a döntéshozók kényük-kedvük szerint dönthetnek az érdekeltek – akár szakértők által is alátámasztott – véleményének mellőzéséről,
  • ahol az igazságszolgáltatás meghatározó tisztségviselőinek közreműködésével a legelemibb erkölcsi normák – tisztesség, tisztakezűség, igazmondás, igazságosság – kivételezett személyek által bármikor, bármilyen súlyosan megsérthetőek.

Fontos, hogy a fiatalokat – és egyébként minden jó szándékú, becsületes, a közügyek iránt érdeklődő embert – olyan ismeretekkel vértezzünk fel, amely segíti őket az emberi kapcsolatokban, közügyekben való tisztánlátáshoz, a manipulációs szándékok és gyakorlat felismeréséhez, a félelem- és gyűlöletkeltés csapdáinak elkerüléséhez, és főként ahhoz, hogy minél többet és minél tudatosabban cselekedjenek a minél magasabb tudatossági szintű személyek és csoportok súlyának (beleértve a politikait is) növeléséért.

Mindez egyébként az oktatás és/vagy nevelés látszólagos dilemmáját is oldja: mind racionálisan, mind érzelmileg hangsúlyos MÉM-ek, információtartalmak egyszerre töltik a tudatot és módosítják a viselkedést.

Gödöllő, 2017. április 22.

Grafjódi László

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..